A cím elég sejtettető. A párduc mindig is titkok, a megismerhetetlenség jele volt. Ha  először a párducra gondol valaki akkor a szabadságra, a nagy szavannákra gondol. Ezzel szemben ez a párducos költemény egy bezárt, rab párducról szól. Aki már-már annyira megszokta a rabságot, hogy alig van valamennyi ösztöne a vadászat vagy a szabd élet iránt és azt is elnyomja tudatosan. A versben nem derül ki, hogy milyen élőlényről van szó, ennek ellenében ez egy objektív vers. Olyan érzést ad a vers mintha álmos lenne az egész napos fekvéstől, és csak elmosódott képeket lát. Azt lehet róla gondolni, hogy megőrült, mert körbe körbe járkál, pedig szerintem csak nem tud mit kezdeni magával, és nnem is lenne helye mást csinálni. A céltalanság tetőfokára jutott ez a szegény állat. A létkérdést teszi fel magának. Annyira önkívületi állapotban van, hogy az sem érdekli mi van a rácsokon túl. Ez utal arra, hogy a Világ megismerhetetlen. Egy másik hasonlat szerint, ha ketrecet vesszük a mai tudásunk határának, akkor mi van azon túl? Az utolsó sor nagyon szívhezszóló"Szívbe ér- és ott megszűnik." Ez a párduc hasonló egy két diákra, akiknek a szó a fülén be megy de az agyukig se jut el.

Ez a vers egy kicsit szívszorító. Nekem tetszik mert végre egy élő állatról szól, habár szegény be van zárva egy kicsi kalitkába, de csak ebben és A dög-ben szerepel bármiféle állati lény.